Egy Kis Kutya a Szilveszterről….

2012 január 14. | Szerző: Csillagözön |

 “……Azt hallottam, hogy Ti emberek valamilyen háborúnak nevezett világban nagyon féltetek a lövöldözésektől. Akkor most miért van az, hogy örömötökben nem tudjátok, hogy milyen módon teremtsetek háborút……..“

Szólni akartam én minden évben, de arra gondoltam : ugyan ki figyel egy négy kiló tíz dekás kis szoba kutyára, aki tulajdonképpen csak azért született erre a világra, hogy annak a néhány embernek, aki között tengeti unalmasnak egyáltalán nem mondható életét, szóval azoknak az embereknek jó közérzetet, jó hangulatot biztosítson.

Ezért cserébe nem is vár mást a Kis Kutya – ebben az esetben a Nagy Romika, mert hogy az én nevem Rómeó – mint azt, hogy az embereknek nevezett mozgó és állandóan beszélő élőlény társak, – mondhatnám Föld-lakó társak – biztosítsák azt, hogy nekünk jó közérzetünk legyen, ezáltal adjunk állandóan apró örömöket a nevezett Föld-lakóknak.

Nincs is ezzel különösebb probléma.

Azt még elmondanám, hogy azokért az apró örömökért, melyeket a kedves kis Gazdinknak és család tagjainknak adunk, cserébe – a jól tartás mellett – olyan feladatokat látunk el, amely a háziak biztonságát – mondhatnám biztonságos életét – hivatott segíteni.

Ehhez adott nekünk a Teremtő rettentő éles hallást, – és nem mellesleg – igen jó szimatot, illetve egy olyan képességet, melyet Ti hatodik érzéknek neveztek. Ez a hatodik érzék minden élőlénynél, így Nálatok is működik, csak mivel nem használjátok, azt hiszitek, hogy nincs. Bár úgy hallottam, hogy valami agykontrollnak nevezett formában már igyekeztek ismét elsajátítani, illetve előhozni ezt a képességet. Mi ezeket a képességeket mindenféle tanfolyamok nélkül használjuk,és alkalmazzuk. Így fordulnak elő az emberek által sok esetben csodának tartott esetek.

Persze ebben benne van az is, hogy mi nem csak halljuk a hangokat, hanem azt is tévedhetetlenül meg tudjuk állapítani, hogy kié, az illető milyen szándékkal van, ezáltal azt is tudjuk jelezni, hogy barát, vagy nem, örüljenek e a háziak, vagy figyeljenek, vagy egyszerűen csak mi, Kutya – társak beszélgetünk egymással.

Tudnotok kell, hogy Nektek elég hosszú időt vesz igénybe mindezen jelzések megtanulása, illetve azok beazonosítása. De ez nekünk nem jelent gondot, mi türelmesek vagyunk.

Sokszor hallom Tőletek : “nézd már ezt a kis kutyát, szinte beszél ! ” Hát igen. Ez így van. Persze, hogy beszélünk. Hiszen ha nem beszélnénk, akkor ugyan hogyan értenénk meg egymást a többi kis – és nagy – kutyával, illetve Veletek, Emberekkel. Ti ugyan azt hiszitek, hogy megtanítjátok nekünk, hogy mit jelent ez a szó, mit jelent az a szó, holott ez nem így van !

Ti elmondjátok a Ti nyelveteken, amit nekünk szántok, mi azt megértjük. Mi válaszolunk – már amikor szükséges – a mi nyelvünkön, de Nektek ahhoz fogalmatok sincs, hogy mi mit mondunk.

De, hogy értsétek a lényeget. Mikor azt mondjátok, hogy “ez a Kis Kutya szinte már beszél”, akkor azt a szót, hogy ” szinte ” ki kell hagyni a mondanivalótokból. Mert mi is beszélünk.

Persze mondhatjátok, hogy ez csak a levegőbe való beszélés. Akarom mondani vakkantás. Pedig nem az. És ezt be is bizonyítom Nektek. Tudományosan !

A minap épp a nappaliban heverésztem, amikor a Gazdi nézte a Zone Reality adását a tévében. Tudjátok, ritkán van olyan műsor, ami engem is érdekel, de most olyan dolgokat hallottam, ami egy kicsit engem is megfogott. Arról beszéltek, – valami dokumentum filmben – hogy van valahol a világban egy hölgy, aki beszélni tud a kutyákkal. Tudjátok, Nálatok, Embereknél ezt úgy mondják, hogy tolmácsolás. És akkor a Gazdi kikiabált : ” gyertek gyorsan, mert ilyet még nem hallottatok ! Egy nő beszélget a kutyákkal és most arról mesélnek eseteket ! “

Na, gondoltam magamban, most legalább megtudjátok, hogy mi tényleg nem oktalan állatok vagyunk !

Több esetet meséltek a filmben, de ami engem legjobban megérintett, az egy kutya társam reinkarnációs története volt. Egy kutya társam gazdi asszonya elmesélte, hogy
a kutyusa nem akarta megszokni a környezetét, mindig ideges volt. Mivel az asszonykát ez nyugtalanította, mikor megtudta, hogy van egy olyan személy, aki tud beszélni a kutyákkal, elhívta magukhoz, hogy lássa, mit tud segíteni egy ilyen “tolmács”.

Csak röviden mondom, mert már így is sokat beszéltem, akarom mondani ugattam. Szóval a nevezett kutya társam közölte a tolmáccsal, hogy ő az előző életében ………..néven a mostani gazdinak a kiskutyája volt. Azt, hogy milyen nevet mondott, elfelejtettem…..de gondolom, ebben az esetben nem is ez a lényeg.

A kutya tulajdonosa pedig felkiáltott : “de hiszen sem ez a tolmács, sem más a mostani ismerősei közül nem tudhatta, hogy az ő gyermekkorában neki volt e kutyája, és annak mi volt a neve! És az az asszonyka, aki a tolmács szerepét töltötte be a kutya és a gazdi között, mástól, mint a nevezett kutyától, nem tudhatta meg a régi kutyus nevét. ” Volt még több esetről is szó, mely bizonyította a “tolmács” szava hihetőségét, de nekem az említett eset volt a lényeges.

Ekkor csak somolyogtam a bajuszom alatt: vajon nem juttat ez semmit az én Gazdáim eszébe ?

Nos, képzeljétek, azt mondja a Gazdim a többieknek : “emlékeztek, mi történt, amikor Romikát először kivittük a kertbe ?”

Itt nektek annyit kell tudni, hogy Gazdiéknak sok évvel ezelőtt volt egy hét végi kertjük, amit nagy szeretettel műveltek, és olyan volt, mint egy mesebeli paradicsom. Volt egy szép kis ház, amely házikó boltíves, piros téglás volt, előtte takaros kis park, ahol futkározhattam. Mert hátra, a veteményesbe nem engedtek. Nem azért, de aki elment a kert előtt, majd mindenki megállt egy percre, hogy megnézze, kis túlzással, vagy talán nem is túlzással, gyönyörködjön benne.

Ahogy illik, volt ott egy csinos kis kutya ház is, benne egy közép termetű kutyussal, úgymond házőrzővel. Buksinak hívták. Mikor ez a Buksi kicsike volt és be akart menni a házba, akkor a Gazdi egy pohár vízbe nyúlt, és lefricskázta a kis Buksit. Ezt megtette még vagy háromszor, és többé Buksit erőszakkal sem lehetett a kis házba bevinni. Hogy ezt honnan tudom ? Mindjárt kiderül.

Szóval, mikor már nem volt Buksi, lettem én a Gazdiéknak, de engem már nem a kertben tartottak, hanem a lakásukban. És mikor először kivittek a kertbe, arról az esetről érdeklődött a Gazdim a többiektől, ahogyan már fent is írtam: “emlékeztek, mi történt, amikor Romikát először kivittük a kertbe ?”

Kis tanakodás után azonos álláspontra jutottak: “hát persze ! Romika nem ment be a házba, mikor pedig bevitted – mert még elég kicsi volt – akkor pedig kiszaladt a szobából !”

Én emlékszem rá, akkor is nagyon furcsállották az esetet, de most úgy látszik, hogy még közelebb kerültek az igazság megismeréséhez.

Hiszen Ti mondjátok, emberek: “amilyen fent, olyan lent” , ” amilyen kicsiben, olyan nagyban”. Akkor meg mit csodálkoztok ?!

Hogy aztán esetemben mi az igazság, annak kiderítését Rátok bízom. Nem csak azért, mert olyan okosnak tartalak Benneteket, hanem azért is, mert az erőszaknak semmilyen formáját nem szeretem, így azt nem is gyakorolom, csak ha a kutya kötelességem megköveteli. Mert az igazságot nem erőltetni, hanem felismerni kell.

Szólni akartam én minden évben……..igen szólni, de úgy gondoltam, hogy azok a Föld Lakók, akik magukat a teremtés csúcsának tartják, nem valószínű, hogy egy ilyen pici, de lehet, hogy csak kicsi kutyának a szavára fognak hallgatni.

Nem tudom, miért van az, hogy mikor az időszámításotok szerint egy évet befejeztek, akkora háborút csináltok, hogy a faj társaim mind világgá akarnak rohanni.

Mint már mondottam, akarom mondani ugattam, igen kifinomult a hallásunk, így minden apró szösszenetet meghallunk. De ilyenkor év végén olyan hangokat kellene lereagálnunk, amilyent soha, de soha nem hallunk. Bár hallottam már olyanról, hogy volt valamilyen veszekedés, amit ti emberek háborúnak neveztek, és akkor rettenetes nagy robbanások voltak. Azért, hogy az egyik ember csoport a másik ember csoportot legyőzze és – még leírni is szörnyű – megsemmisítse. És azt is tudom, hogy akkor, Ti Emberek, nagyon, de nagyon féltetek. És állandóan azt mondtátok, hogy csak lenne már vége !

Ahogyan mi, Kis Kutyák tudjuk, most nincs háború ! Sem köztetek, emberek között, sem pedig az Emberek és a Kis Kutyák között. Akkor pedig mi ez a sok robbanás, durranás ? Úgy hallottam, hogy a háború után mindenki táncolt, dalolt. Most pedig a békét háborúval ünneplitek? Azért, mert vége egy évnek és kezdődik egy másik ?

De hát milyen ünnep az, amikor azokat az élőlényeket borítjátok rettegésbe, akik még szerintetek is az ember leghűségesebb társa?! Ti elfogadnátok egy olyan társat, aki elüldöz Benneteket a lakóhelyetekről ? Ti barátnak tartanátok azt, aki félelembe kerget ? Ti ünnepnek tartanátok azt, amikor sokan örökre elveszítik a megszokott családjukat ?

És egy ilyen “ünnep” után úgy tesztek, mintha semmi sem történt volna. Továbbra is azt várjátok, hogy éberen figyeljünk. Fel sem merül bennetek, hogy esetleg beteg lett a fülünk, elment a kedvünk a játszadozástól…….. és nem is panaszkodom, mert úgyis azt mondják, hogy “kutya ugatás nem hallatszik az égig !” Ha az égig nem is, azért az emberek meghallhatnák.

Szóval szólni akartam én minden évben….de nem szóltam. Hogy most miért szólok?

Van az utcánkban egy takaros kis ház, szép parkkal. Van – ahogy ez egy ilyen helyen lenni szokott – egy szép kis kutya ház, s benne a lakói: két szép közép termetű, bár én inkább kicsinek mondanám, szóval két aranyos kutya társ. Ketten alkotnak egy párt. Azt nem mondom, hogy milyen fajta, mert szerintem az teljesen mindegy. És én nem akarok rasszista lenni, mint az emberek. Nálunk ezt úgy mondják : egykutya.

Mikor séta közben néha arra járok, odaszaladok a kerítéshez, megnézegetjük, megszagolgatjuk egymást. Vakkantunk, és főleg én kesergek, hogy a kerítés miatt nem tudunk egy kicsit játszani. Persze ők nem nagyon búslakodnak, hiszen ketten vannak, ők tudnak egymással incselkedni.

A nevezetes éjszaka után arra jártam ismét és azt láttam, hogy csak az egyikőjük van a házban. Kutakodtam a szemeimmel, de csak nem láttam a másikat. Jó dolgok nem jutottak az eszembe, mert tudjátok, az soha nem jó, ha két kiskutya együtt él, és egyszer csak egyedül marad valamelyikük.

Hirtelen nagyon rossz dolog villant át a gondolataimon: csak nem?! Csak nem az az éjféli háború az okozója a társam magányának ! Csak nem világgá ment az egyikőjük? Azt nem is mondom, hogy aki ottmaradt, az most nem jött oda hozzám, nem csaholt és nem szaglászott. Csak feküdt a házikójában mozdulatlanul, és a szemeivel tekingetett hol erre, hol arra. Szomorú volt. Mi tagadás, nekem sem volt a játékhoz kedvem.

Otthon aztán egyszer hallom, ahogyan beszélik a Gazdiék: sajnos, az a kiskutya valóban elveszett. A fényképével keresték az újságban. Bár közelről nem érintett az eset, mert csak eseti ismeretség volt köztem és az elveszett házőrző között, mégis úgy éreztem, hogy valami nagyon rossz dolog történt. Valami olyan, ami felborítja a békét, a nyugalmat. Ezt Nektek embereknek tudni kell, hiszen sok olyan esetet hallottam, hogy mikor háború volt ez a személy odamaradt, az az apuka nem jött haza, azt a gyereket hiába várták haza szülei, és sorolhatnám.

Miért gondoljátok, hogy ez nálunk, állatoknál nem így van? Hiszen sokszor halljuk: annyi szeretetet, amennyit egy kiskutya tud adni……., milyen hűséges ez a kiskutya…..,hogy szereti a gazdáját ez a kiskutya……és nem sorolom tovább.

Persze azért is szereti nagyon sok ember a kiskutyákat, mert azok felvidítják őket. Most én is ezt teszem. Képzeljétek : a minap ismét az előbb említett ház előtt mentem el, és mindkét kiskutya barátom ott futkározott ! Odaszaladtak a kerítéshez, csaholtak, jókedvűek voltak ! Náluknál csak én örültem jobban ! Jó, lehet, hogy ez túlzás, de legalább úgy örültem, mint ők. Örültünk egymásnak.

Szóval szólni akartam én minden évben….de nem szóltam. Hogy most miért szólok?

Azért, hogy többet ne forduljon ilyen elő ! Ne kelljen abból a házból elmenekülni egy kiskutyának, melyet őriz, melyet szeret, ahol azokkal él együtt akik mindenkinél fontosabbak számára a világon!

Remélem, lesz foganatja a kérésemnek! Mert különben irgum – burgum !

Bár, ahogyan már mondottam : ” kutya ugatás nem hallatszik az égig”. De a Kis Kutya azért csak reménykedik. Azt hallottam az emberektől, hogy valamilyen korszak-váltás kezdődik hamarosan, az emberiség teljes önmagára ébredésének, megvilágosodásának korszaka jön el.

Csak nehogy azt is nagy dérrel – dúrral ünnepeljétek!

Ajánlom ezt az írást annak a kis elődömnek, Buksinak, aki az ilyen rettenetes éjszakákat egyedül töltötte abban a kis kerti lakban, ahonnan azonban nem menekült el. Persze hogyan is tudott volna, hiszen ha a Gazdiék nem voltak kint, akkor mindig láncon volt.

Nekem elhihetitek, mert én tudom. Az a Kis Kutya is én voltam.