A Hóvirág üzenete

2012 február 6. | Szerző: Csillagözön |

 

Immáron sok hónapja átvette uralmát a Tél, nap, mint nap bizonyítván-itt ő az úr.Megérkezése fenséges és királyi volt. Egy pillanat alatt átöltöztette a természetet. Mindenkinek le kellett vetnie a ruháját, bár milyen színű is volt az. Jelezte, hogy hiába kedvelt is az Ősz, ő bizony nem engedi, csak az ő ízlésének megfelelő öltözetet. Ebben olyan nagy választék nem volt. Szürke lett minden. Ezt azzal érte el, hogy hideg leheletével a legkisebb zugban is fagyos légkört teremtett.

De Ő is látta, hogy ezzel túllőtt a célon, hiszen alattvalói nem nagyon mutatkoztak a színe előtt. Elbujdokoltak, aki tehette messzi földre távozott. Úgy gondolták, majd csak akkor jönnek vissza, ha Tél tábornok kiadja a parancsot a visszavonulásra.

Hogy néhányan maradjanak, megpróbált a maga módján egy kicsit kedveskedni. Tudta, hogy Karácsonykor olyan nagy a Szeretet, hogy az még a fagyos levegőt is egy Angyal leheletévé változtatja. Ezért, hogy jóságos uralkodónak látszódjon, vastag fehér lepellel borította be a természetet, eltüntetvén azt a sok szürkeséget, melyet jöttével okozott.

Úgy látszott, ezzel igen sokat tett a békességért. Ezen felbuzdulva aztán mind vastagabbra szőtte fehér bundáját. Ha esetleg a Nap néha kapott tőle néhány órát és az megpróbálta minden erejét nekifeszítve vékonyítani a fehér paplant, újólag nekiveselkedett és
és dagasztotta, dagasztotta. Az itthon maradt madarak serege, a fekete rigók, verebek, cinkék néma csendben falták be etetőjükből az odavetett eleséget. Tudták, itt és most nincs helye semmiféle hangoskodásnak, Tél tábornokot nem illik a többi évszak zajával zavarni.

És a természet néma beletörődéssel konstatálta, hogy itt bizony sohasem lesz vége a Tél uralmának. A hatalmas fák csendben szemlélődve tűrték, hogy a varjak a legfelsőbb ágaikon billegve kutakodnak egy – egy szem diót keresve még, bár ők is tudták, hogy alaposságuk miatt már nem igen találnak újabbat. Mondták is néha: kár, kár…..

De a többi növény is, semmi lehetőséget nem látva a megújulásra, húzták még jobban össze ágaikat, s bújtak összébb a madarak, mikor ismét eljött az este. Hiszen ez a nap is úgy telt el, hogy éltetőjüket, a Napot nem látták. Csak halványan derengett a függöny mögött, melyet Tél Tábornok ma sem engedett félrehúzni.

Újabban a hírek a jobb idő érkezéséről szólnak, de a Tél fittyet hány ezekre a szavakra. Újult erővel önti és szórja szét fehér mérgét, mutatva, hogy bizony, ha ez rajta múlik akkor itt sohasem lesz tavasz.

Ezzel együtt mindenki úgy érezte, mintha fogytán lenne a készlete. Mintha minden nap kevesebb jönne abból a fehérségből. Mintha minden alkalommal tovább időzne a Nap felettünk.

Egy gerle megpróbálkozott búgó énekét előadni, de félidőben abbahagyta. Egy másik, azt gondolván ő következik, befejezte párcsalogató melódiáját.

Ma reggelre aztán megtörtént az, amire már senki nem számított. A hatalmas fák meglepődve vették észre, hogy valaki olyan színű ruhát öltött, amiről ők már hosszú ideje csak álmodoznak. Picinyke zöld levélkék bújtak ki a hó alól, és egyhangúságukat megszínesítve, levelük mellett, azoknál magasabbra szökkenve, kis, fehér virágok nyíltak. Nem törődve hóval, hideg lehelettel és a kötelező szürke egyhangúsággal.

Mindenki felismerte őket. Igen. Megjött a Hóvirág. Üzenve a Télnek, hogy lejárt az ideje. Üzenve a Természetnek, hogy ébresztő.

Elég volt a szürkeségből.